6. fejezet - Fordulópont

A lábaim és karjaim lezsibbadtak, mozdulni alig tudtam. Andy egyre közelebb ért, s megcsókolt. Én csak álltam ott, mozdulatlanul, és hagytam, hogy csókoljon, de egy idő után észrevette, hogy meg sem mozdulok, így elhúzódott tőlem.
- Sajnálom, én...
- Most mennem kell. - mondtam, s sebesen hátat fordítottam neki, s beszaladtam a házba. Ahogy magam mögött bezártam az ajtót, nekitámaszkodtam, s lecsúsztam a földig. A csók közben végig Harryt láttam magam előtt... Hogy tehettem ilyet, én nem érzek Andy iránt úgy, mint Harry iránt... De, végül is kit érdekel? Harryhez már nincs közöm. Anyuék nincsenek itthon, az egyik barátjuknál vacsoráznak, úgyhogy most legalább egyedül lehetek.


Lassan felálltam, felkapcsoltam a villanyokat, s elkezdtem vacsorázni, majd eszembe jutott Danielle smse. Fogtam a telefont, majd az ő számát tárcsáztam.
- Halló? - szólt bele pár másodperc után.
- Hali Dani, itt Chels, megkaptam az smsed, miújság? - kérdeztem szinte teleszájjal.
- Na végre hogy hívsz, figyelj, jó lenne, ha visszajönnél ide... 
- Hogy mi? - kérdeztem meglepetten.
- Figyelj, Harry eléggé kivan. Magát okolja mindenért, nem lehet vele normálisan beszélni, nem hajlandó rendesen dolgozni, és én biztos vagyok benne, hogy hiányzol neki. - mondta. Az utolsó szavainál kiesett a kanál a kezemből.
- Ugyan már Danielle, hiszen hallottad hogy hogyan beszélt velem... Biztos hogy nem miattam van. Ő zavart el, mostmár nem megyek vissza. - jelentettem ki.
- Chels, vissza kell jönnöd. Múltkor elszólta magát nekem, azt mondta, hogy idézem, "még azt is elzavartam, aki a legfontosabb volt nekem". - mondta, s itt már a kaja is kiesett a számból.
- Dani, szerintem valamit félreértesz... - makogtam. Nem voltam képes felfogni amit mond. Hiányzom neki? Az lehetetlen, hiszen olyan lekezelően beszélt velem...
- Figyelj, nem érdekel ha nem vagy képes hinni nekem, de muszáj vissza jönnöd érted? Liamnek is hiányzol, és nekem is, úgyhogy visszajössz, megértetted? - parancsolt rám.
- Még meggondolom. Most megyek, majd hívlak. Szia. - mondtam, s ingerülten letettem a telefont. Ez most hirtelenül ért. Nem tudtam normálisan gondolkozni, csak azt a gondolatot forgattam át ezerszer a fejemben, hogy hiányzok neki, és mégis jelenthetek neki valamit.
Visszamegyek. - szólt egy hang a fejemben, viszont a büszkeségem az ellentétét diktálta a fejemhez. Te hülye vagy, nem lehetsz ilyen csicska... Te is hallottad hogy beszélt veled, ha kellesz neki, majd utánad jön ő. Sokkal jobbat érdemelsz. - hallottam a fejemben a hangokat egyre hangosabban vitatkozni. A szavak egyre jobban összefolytak, és én már nem tudtam, mit tegyek.
- Ajjjj! - kiáltottam fel, s megfogtam a fejem. - Elég! - mondtam hangosan. Pihennem kell, az biztos. Majd holnap eldöntöm, hogy mi lesz. Lefeküdtem az ágyamba, s kikapcsoltam minden gondolatomat, s hagytam, hogy elnyomjon a mély álom.

*

Reggel fejfájásra ébredtem. Éhes voltam, így gyorsan lementem, s reggeliztem valamit. Az asztalon találtam egy cetlit: 

Ma korábban mentünk dolgozni. Kaja a hűtőben, légy jó.

Anya, apa

Szóval megint itthon, egyedül. Nem baj, úgy is szeretek egyedül lenni. Legalább van időm gondolkodni.

Lassan, gondosan rágtam meg minden egyes falatot, s közben gondolkodtam. Átgondoltam a jelenlegi álláspontomat, s feltételeztem a lehetséges választásaimat. Ha nem megyek el, akkor szenvedni fogok továbbra is, és sose tudom meg, hogy igazából szeret-e Harry, vagy nem. Ha elmegyek, lehet, hogy kétszeresen is pofára esek, mert talán Harrynek nem is én vagyok a baja, és még egyszer találkoznom kell a lenéző pillantásával, ami annyira fáj. De ha mégis én vagyok a baja? Ha mégis hiányzom neki? Folyton csak azokat a szavakat ismételgetem, amiket Danielle mondott... "Még azt is elzavartam, aki a legfontosabb volt nekem." De hát kockázatok nélkül nincs eredmény. Az életben muszáj kockázatokat vállalnunk, különben nincs semmi értelme az egésznek... Elmegyek. Igen, visszamegyek, és kiderítem az igazságot.

Nem gondolkodtam tovább, nem akartam, hogy a büszkeségem ismét megszólaljon, és visszabeszéljen erről az egészről... Örültem, hogy erre a döntésre jutottam, mert legbelül ezt akartam... Felálltam, s elkezdtem csomagolni. Összedobáltam a ruháimat, a fogkefémet és a szükséges dolgaimat. Egy 20 perc alatt sikerült összepakolnom majdnem minden cuccomat, majd felöltöztem én is, és elkészültem. Felkentem egy alapsminket, majd felvettem egy rövid farmernadrágot, egy fehér blúzt és a tornacipőmet, majd felkaptam a táskámat, s a bőröndömmel együtt elindultam lefelé. A cetlit az asztalon megfordítottam, s üzenetet hagytam a szüleimnek:

Vissza kellett mennem Liamékhez. Majd mesélek, de nyugi, minden rendben. 

Chelsea

Letettem a tollat, és gyors léptekkel hagytam el a házat. Beültem az autómba, és elindultam. A gázt tövig nyomtam, és hagytam, hogy a szél játszadozzon a hajammal. Vegyes érzelmekkel utaztam, nem tudtam, hogy jól teszem-e amit teszek, vagy talán vissza kéne fordulnom? Nem, már nem hátrálok meg. De mit mondok majd nekik, mért mentem vissza? 

Elővettem a telefonom, s bepötyögtem egy üzenetet Daniellenek:

Elindultam otthonról... Nemsokára ott vagyok, találj ki valami okot, amiért visszamegyek. Chels

Megnyomtam a küldés gombot, és vártam a válaszra. Közben 180-al száguldottam az autópályán, a sebesség általában felszabadított. Pár perc múlva jött is a válasz Danielletől:

Örülök hogy jössz! Helyesen teszed! Én hiányoltalak, a szüleid pedig elutaznak valahova... Azt már rád bízom hogy hova. Várlak, Dani

Mosolyogva olvastam el az üzenetet, majd ledobtam a mellettem lévő ülésre a telefonomat. Egy fél óra múlva már Londonban voltam, s már csak egy negyed órám maradt, míg a házukhoz érek. Egyre jobban izgultam, és féltem a megvető pillantástól, a haragtól, a fagyos hangulattól. De erőt vettem magamon, s mikor odaértem a ház elé, leparkoltam, nagy levegőt vettem, majd kiszálltam az autóból.

Chelsea ruhája